0
Shares
Pinterest Google+

Japánban a jelentősebb borkészítés a 19. század második felében indult meg, a nyugati kultúra elfogadásával a Meidzsi restauráció idején. Japán legfőbb borkészítő régiója a Jamanasi prefektúra, mely 40%-át adja a hazai termelésnek, bár a szőlőművelés és a bortermelés kisebb arányban másutt is előfordul, az északon elhelyezkedő Hokkaidótól kezdve a délen fekvő Mijazaki prefektúráig.[1]

A legenda szerint Japánban a szőlőtermesztés 718-ban kezdődött meg Kacunumában, a Jamanasi prefektúrában. Az első, pontosan dokumentált borfogyasztásra azonban csak a 16. században került sor Japánban, a jezsuita misszionáriusok érkezésével Portugáliából. Xavéri Szent Ferenc hozott magával ajándékképpen bort a kjúsúi feudális urak számára, a későbbi misszionáriusok pedig folytatták ezt a hagyományt, így a helybéliek megszokva a bor ízét, rendszeresen importálni kezdték az italt. A portugál borokat chintashunak (珍陀酒?) nevezték, összevonva a portugál tinto (japánul csinta) szót, melynek jelentése vörös, és a szeszes ital jelentésű su-t (酒?). Mindazonáltal, mivel a nyugati kultúra lelkes fogadtatása Japánban csak a Meidzsi-kori restaurációtól, vagyis az 1860-as évek második felétől jellemző, a rendszeres hazai bortermelés csak ezután kezdődhetett meg. Az első kísérletre, hogy helyi bort készítsenek, a Jamanasi prefektúrában került sor 1875-ben. Eleinte amerikai szőlőfajták alkották a japán borszőlők nagy részét, azonban egy filoxérafertőzés visszaesést okozott a termelésben. Később csökkent az igény a hazai borok iránt, de minden régióban maradtak meg borászatok. Egészen a második világháború utánig a borkészítés mértéke nem növekedett jelentősen. De összehasonlítva az importált gyümölcspárlatokkal és ömlesztett borokkal, a japán boroknak továbbra is van mit fejlődniük.

A japán ízlésvilágnak köszönhetően a kesernyés és savas ízek eleinte nem arattak nagy sikert. Sokáig cukrokat, mint például mézet adtak a borokhoz, hogy megfelelővé alakítsák az ízüket, vagyis az édes bor (甘口 amakucsi) volt az etalon. Az akkori fogyasztók típusok szerint kategorizálták a bort, mint például Kotobukija Portói Vörös Nap bora (Kotobukiya’s (Suntory) Red Sun Port Wine (赤玉ポートワイン Akadama Pōto Wain). Ez a trend az 1970-es évek végéig folytatódott, amikor a bort még mindig alapvetően szőlőlikőrnek tekintették, és csak egy szűk kisebbség importált európai bort.
Az 1970-es és 80-as években fejlődés indult meg a borkészítés terén, és a különböző borszőlőfajták behozatala is megnőtt. Ez a szakemberek kemény munkájának volt köszönhető, és együtt járt azzal, hogy a gazdaságokat elkezdték „pincészeteknek” hívni, valamint elkezdték másolni a nyugati típusú kordonos művelési módokat, miközben európai fajtákra alapozva a különleges rovarellenálló szőlőfajták fejlesztése is megindult. Számos borászat kezdett kiváló borokat termelni tiszta hazai alapokon, melyek kezdtek nemzetközi szinten is elismerő kritikákat kapni. Továbbá, a japán fogyasztók különleges ízlését figyelembe véve, a természetes borok termelése szintén növekedésnek indult.
Ezt követően az importborokra kivetett adók módosítása, a japán táplálkozásmód változása, a polifenol (tanninok) jótékony hatásának felismerése oda vezetett, hogy pár év alatt sikerült elfogadtatni és népszerűvé tenni a jó minőségű, hazai készítésű borokat. 2002-től kezdve a Jamanasi prefektúra vezetésével egy verseny indult meg, melynek fő motívuma, hogy a „japán bor 100%-ban japán szőlőből készül”. Ezen a versenyen az egyéni készítőktől kezdve (vigneron) a konkurens termelőkig bárki részt vehet, de csakis a legjobb minőségű hazai borokkal.
Japán különböző területeinek éghajlati viszonyaihoz igazodva többféle művelési technikát alkalmaznak. Azokon a területeken, ahol nyár folyamán magas a páratartalom, mint például Jamagatában, úgynevezett felemelő bokrosító technikát használnak. Ez a fürtöket 2-3 méterrel a föld szintje fölé emeli, ezzel lehetővé téve a szőlő számára a szellőzést. A magasabb hegyi területeken, például Tocsigiben, ahol sok a napsütés, de a táj erősen tagolt, a borászok a sövényeket a meredek domboldalakra ültetik, hogy a lehető legtöbb napfényt kaphassák, és hogy a szőlőtőkék védve legyenek a nagy havazások okozta károk ellen.
És legyen egy szőlő külön kiemelve:
A Koshu szőlő: hatalmas halvány rózsaszínű fürtök, vastag és kesernyés héj, alacsony cukortartalom.

A belőle készült Koshu bor: halvány szalma szín ezüstös csillogással, őszibarackos-citrusos aromák. Finoman ásványos bor, alacsony alkohollal, kristálytiszta lecsengéssel. Készülhet 1: acéltartályban erjesztve, 2: acéltartályban erjesztve + sur lie, 3: fahordóban erjesztve és érlelve. Az eredmény is sokszínű, hiszen a bor lehet száraz vagy édes, illetve születhet szép, elegáns pezsgő is.

Hozzá illő ételek: a japán konyha csodái; sushi, yakitori, tempura, de bármilyen könnyed és friss hal-, tengeri herkentyű vagy zöldségalapú étel.

forrás: Wikipedia, By genta_hgr – Grape, CC BY 2.0,By Unagi Inu

Előző

Smart Electric Drive

Következő

Brembo, Insignia, AMG GLC